Róna Pétert kormányfőnek

  

izsak|2009. márc. 25. 23:43|27 komment, szólj hozzá te is! 
Gyurcsány, kormányválság, Róna Péter, válság

Érthetetlen, vagyis egyáltalán nem az, hogy a szocialisták kormányfő-jelöltjei között nem szerepel egyetlen baloldali szakember sem, holott ott van, majd kiszúrja a szemüket: Róna Péter, a valóban pártoktól független, nagytudású és hihetetlenül nagy nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező és kitűnő nemzetközi kapcsolatokkal is bíró gazdasági-pénzügyi szakember, aki, ráadásul tényleg baloldali válaszokat ad Magyarország egyre súlyosabbá váló strukturális problémáira és az azokat életveszélyesen kiélező világválság begyűrűző hatásainak kezelésére.

Róna, ellentétben a szintén nagy tudású és nagy nemzetközi tekintélynek örvendő Surányival és a valóban közröhej számba menő Vértessel, nem vádolható tőkepártisággal, még kevésbé neoliberalizmussal. (Glatz Ferencet nem jellemezném; ő az, akinek a neve mindig minden “sorsfordító” helyzetben felmerül, mint lehetséges megoldás: vagy úgy, hogy valaki bedobja, vagy úgy, hogy ő maga ágaskodik. )

Gyurcsány, a szocialista jelöltek, az SZDSZ és az MDF elvárásaiban az a közös, hogy valamennyien a tőke javára, a bérből és fizetésből élők és a nyugdíjasok terhére “oldanák meg” bajainkat, ráadásul úgy, hogy még ha óriási áldozatok árán sikerülne is ideig-óráig stabilizálniuk a helyzetet, a bajok a következő, menetrend szerint érkező válság idején újult erővel  jelentkeznének. Valamennyien tipikus tankönyv-kapitalisták, excell- és powerpoint-varázslók, akik, mint Gyurcsány a Közgáz auditoriumában szokta, zseniális prezentációkat tudnak tartani saját vagy elődeik téves politikáinak következményeiről, illetve azok korrekcióját jelentő “reformjaikról”, ám a dolog lényegét tekintve soha nincs egy eredeti gondolatuk, nagy ötletük: öt-hat fiskális és monetáris változóval zsonglőrködnek – és csodálkoznak, hogy soha egyikük sem jut A-ról B-re.

Még csak nem is egy helyben topognak: mindig mélyebbre sülyednek. Ők azok, akik egészen addig soha nem hisznek a környezeti hatások begyűrüzésében, amíg nem ég a ház. Aztán egymásra mutogatnak: ő sem látott semmit; amaz sem jelezte előre. 

Róna Péter nem ilyen. Évek óta mondja a magáét, és veri félre a harangokat. Érvel és figyelmeztet. Rossz az irány, rosszak az arányok! Rosszul vagytok bekötve! 

Van úgy – ritkán – hogy meghallgatják a “hatalmasok” – de aztán tojnak rá, hogy mit mondott. Mennek tovább az orruk után. 

Róna szerint  a mai Magyarországon az alapkérdés az, mi lesz a foglalkoztatottsággal és a társadalmilag szétszakadt országgal. Erre szerinte Gyurcsány csomagjai nem adnak választ, de a Reformszövetség javaslatai sem. Mint nemrég a többi között a 168 Órának adott interjújában kifejtette, a gond az, hogystrukturálisan bérmunkából élő, multiknak beszállító, összeszerelő gazdaság a magyar. Ez pedig nem termel elegendő vagyont az ország ellátásához. Tizenöt éve nincs foglalkoztatási növekedés, függetlenül attól, hogy milyen adórendszer van. A világgazdaság termelési folyamataiban az a kis szegmens, ami ennek a politikának a következtében nekünk jutott, nagyon kevés haszonnal jár. A multikra alapozott modell már az ezredfordulóra kifulladt, nem képes a gazdaságot dinamizálni.

Róna vallja, és ezt Gyurcsánynak is elmagyarázta: hiba, hogy nincs napirenden az állam által irányított gazdasági stratégia. A válság mérsékléséhez húzóágazat kell. Magyarországnak is meg kell találnia azt a motort, amitől gazdasága működik. Úgy látja, nincs olyan ipari, gazdasági tevékenységünk, amelynek különösebb nemzetközi értéke lenne, pedig a föld és a víz, amiből idehaza akad bőven, mára komoly értékké vált. Szerinte ezzel a kormány is tisztában van, de azért nem lép, mert nagyon nagy az érdek-összefonódás a multik és magyar politika között.

Róna szerint egyébként a sors fintora, hogy éppen annak a pártnak, az SZDSZ-nek a politikája van legnagyobb befolyással a hazai gazdaságpolitikára, amely a legnagyobb társadalmi elutasítással szembesült a rendszerváltás óta. Teszem hozzá, hogy ez kifejezetten Gyurcsány személyéhez köthető.

A Népszavában rendszeresen publikáló, az Egyesült Államokból hazatelepült közgazdász, nemrég kifejtette:most is az SZDSZ által képviselt neoliberalizmus befolyásolja leginkább a magyar gazdaságpolitikát. A közgazdász-társadalom nagy része – pártpreferenciától függetlenül – továbbra is a tőke hatékonyságát szolgáló piacok rendezőképességébe vetett hit hódolója, annak ellenére, hogy az elmúlt húsz év ennek ellenkezőjét bizonyította – hangoztatja meggyőződését a közgazdász.

Róna szerint Magyarország a neoliberális elképzelések következtében “a multinacionális cégek bérmunkát végző összeszerelőjévé silányult”, úgy gondolja azonban, hogy most nem erről kell polemizálni, hanem a válság megoldására kell koncentrálni.

Róna nagyon jól látja, hogy a Fidesz a kormány megbénításából akar tőkét kovácsolni, amit csak erősít az SZDSZ irreleváns, immár világszerte megbukott gazdaságelmélete. 

Egy biztos, ha Róna kapna megbízást kormányalakításra, nem azon tökölne, hogy 20 vagy 22 százalék legyen-e az ÁFA, hanem azon, hogy miként lehet megakadályozni a munkanélküliség drámai emelkedését, illetve, hogyan lehet értelmes munkát adni a már utcára került embereknek.

Róna szerint a Reformszövetség programja a szegényektől a gazdagok és a tőke felé csoportosítaná át a forrásokat, és ha megvalósulnának ezek a javaslatok, akár 7-9 százalékkal is csökkenhet 2009-ben Magyarország GDP-je.

Úgy látja, hogy a szegényektől elvett minden forintnak keresletcsökkentő hatása van, hiszen ez a réteg a pénzt fogyasztásra költi. Ezért nem helyeselhető az általános forgalmi adó – ideiglenes jelleggel – 20-ról 24 százalékra emelése sem.

Álláspontja szerint a Reformszövetség javaslatainak bevezetésétől várt pozitív hatások nem ellensúlyozzák a kereslet csökkenése nyomán bekövetkező visszaesést. Ha nem valósulnak meg a Reformszövetség javaslatai, akkor is 5 százalékkal eshet vissza a magyar GDP 2009-ben.

Róna szerint helyes, hogy az MNB   több eszközzel egyszerre próbálja megteremteni a forint stabilitását. A forintot elsősorban azért kell erősen tartani, hogy a devizahitelek ne dőljenek be.

A devizaadósságokat forintadósságokká kellene konvertálni, hogy az MNB több mozgástérhez juthasson,  ezenkívül tovább kellene csökkenteni a jegybanki alapkamatot, hiszen a jelenlegi 9,5 százalékos érték egyedülállóan magas az Európai Unióban és a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetben (OECD) is. Egy ilyen kamatszint defláció idején “összeroppanthatja a gazdaságot” – gondolja. 

Olvasnivaló Rónától:

http://www.nepszava.hu/default.asp?cCenter=OnlineCikk.asp&ArticleID=1166561

http://nol.hu/velemeny/lap-20090213-20090213_korai-6

Ez az inerjú egy évvel ezelőtt jelent meg a 168 Órában. 

Róna Péter (1942) 1956-ban emigrált. Előbb a Pennsylvania Egyetemen (1964), majd Oxfordban szerez gazdaságtörténészi diplomát (1966). 1969-től egy washingtoni ügyvédi irodában dolgozik, majd a kereskedelmi minisztérium úgynevezett közvetlen külföldi befektetések osztályának jogtanácsosa. 1971-től a Schroders Bank munkatársa, 1986-tól 1990-ig a J. Henry Schroder Bank & Trust Co. elnök-vezérigazgatója. 1990 és 2004 között a magyarországi befektetésekkel foglalkozó Első Magyar Alapítvány elnök-vezérigazgatója.

Mi az a valami, ami vagy bedől, vagy megdől?
Vagy bedől a gazdaság, vagy megdől a jelenlegi gazdasági modell.

Mit takar önnél az, hogy bedől a gazdaság?
Amikor odáig fajul a helyzet, hogy Magyarország nem kap hitelt, és fizetésképtelenné válik.

A jelenleginél nehezebb helyzeteket is túlélt az állam. Ráadásul most – a megszorítások következtében – javulóban a költségvetési egyensúly.
Átmenetileg. Ugyanis a rendszerváltás óta regnált kormányok egyike sem volt képes érdemben tenni az országot sújtó legnagyobb tehertétel, az inaktivitás ellen. Magyarország 1990 körül elvesztett – visszafogott becslések szerint – 1 millió 200 ezer munkahelyet. Az EU-ban a munkavállaló korúak, vagyis a 14–65 életév közöttiek 70,9 százaléka van állásban, Magyarországon mindössze 54 százalék az arány. A különbség egymillió munkahely.

A KSH szerint 1991–92 óta mindössze 3,9 millió magyar dolgozik. Legalábbis hivatalosan.Feketén viszont további százezrek, ha nem milliók. Megvan a különbség.
Csakhogy aki fusizik, az nem fizet közterhet, viszont felveszi a segélyeket.

Többségük nem tehet mást. Örül, ha illegálisan, minimálbérnél kevesebbért kap munkát, és este jut kenyérre a családnak, netán neki magának is egy felesre. Ők nem csalók, hanem sarokba szorított szerencsétlenek.
Így igaz. Tegyük hozzá: ha a munkáltató hivatalosan foglalkoztatná őket, becsukhatná a boltot, mert a pluszterheket nem tudná kitermelni.

A többi exszocialista ország képes volt visszaemelni a legális gazdaságba a rendszerváltás idején munkanélkülivé lett embereket?
Miközben Magyarország az utóbbi 15 évben mindössze 75 ezer főt emelt vissza az 1,2 millióból, tehát statisztikailag szinte semmit, a többi volt szocialista állam 40-60-70 százalékot.

Miben vagyunk gyengébbek a cseheknél, a szlovákoknál, a lengyeleknél?
A magyar munkaerő képzetlenebb mindnél: a teljes „munkaerő-állomány” csaknem felének nincs piacképes képzettsége.

Sok jó szakmunkás kellene, esztergályos, vízvezeték-szerelő?
És rengeteg középszintű, 5-10-15 ember tevékenységéért felelős vezető: gyárba műszakvezető, bankba osztályvezető. Óriási hiány van belőlük. Ma a multik maguk képzik középkádereiket, ahelyett hogy az iskolák „állítanák elő” ezt a réteget. Az ELTE Jogi Karának szenátusában tagtársam a T-Com jogi osztályának a vezetője. Panaszkodik: az egyetemet nem érdekli, milyen szaktudású diplomásra van kereslet.

Miért nem alkalmazkodik az oktatás a gazdaság igényeihez?
Mert a magyar társadalom és politika abban a tévhitben él, hogy oktatásunk színvonala megfelel a kor követelményeinek. Oktatásunk persze pont olyan, mint maga az ország. Fejlett államokban a rendszer intézményesen garantál szociális, kulturális, polgári és egyéb jogokat. És hogyan intéződnek az ügyek nálunk? Az emberek a kapcsolatrendszerük révén próbálják érvényesíteni az érdekeiket. Itt abba nőtt bele a polgár, hogy ha valamit el akar érni, nem az az első kérdése, mit tudok, hanem az, hogy kit ismerek.

Ne tanulj, fiam, hanem netvörköt építs?
Úgy. A magyar ember élete gyakorlatilag kapcsolatrendszere megszervezéséből áll. Természetesen a gazdaság sem különb. Ezért írtam: meg kell dőlnie. Pécsett az egyetem gazdasági tanácsának vagyok az alelnöke. Tudja, mi történik, ha nézetkülönbség támad a karok között? Mindenki rohan Pestre a szakállamtitkárhoz. Aki persze nem magával a problémával foglalkozik, hanem a minisztérium kapcsolati hálójának karbantartásával. Döbbenetes. És ez megy mindenütt. Hozok egy saját példát. Sokáig éltem Amerikában, amikor hazatelepültem, honosítani kívántam a jogosítványomat. Kaposváron lakom, van ott egy kis birtokom, bementem a helyi okmányirodába, és átnyújtottam az ügyintézőnek a New York-i jogsimat, hogy szeretnék egy magyart is. Azt a választ kaptam, hogy nem tud segíteni, tegyem le itthon is a vizsgát. De hát, hölgyem – szólok én –, létezik egy államközi megállapodás az USA és Magyarország között, tessék, itt a weboldal címe, csak rá kell kattintani… „Lesz szíves odébb állni, ne szórakozzon velem, hosszú a sor, ismétlem, tegye le azt a vizsgát.” Mesélem otthon a lovászlánynak, mi történt…

Lovászlánynak?
Lovászlánynak. Szeretek lovagolni… Na, szóval mondja nekem a lovászlány, hogy a hivatalban dolgozik a keresztanyja, megkérdezi tőle, mit lehet tenni. A keresztanya el is intézte, hogy az okmányiroda vezetője útbaigazítást kérjen Budapesttől. Budapest pedig elmagyarázta neki, hogy igazam van, mire szépen megkaptam a magyar jogosítványt.

Kár, hogy nincs mindenkinek lovászlánya.
Valamilyen lovászlánya szinte mindenkinek van – és az ismerős ismerősének az ismerőse elintéz valamit, ami egyébként járna. A magyar politika is lovászlányok játéka: kizárólag kapcsolatrendszerben gondolkodik. Ezért vélem úgy, hogy visszavonhatatlanul megbukott. Sajnos hiányzik az a szellemi infrastruktúra, amely visszaterelné a helyes útra a politikusokat. Nincs, aki kiigazítson, nincs, aki azt mondaná, hogy nagy marhaság, amit most csinálsz, miniszterelnök úr.

A tudomány dolga volna a kiigazítás?
Persze. A legjobb példa az euró bevezetése körüli hajcihő. A Financial Timesban is megírtam: a politikusok elhitették egész Magyarországgal, hogy érdekünk az euró mielőbbi bevezetése. Kormánypártok és ellenzék, valamint mind a hat nagy magyar egyetem gazdasági tanszéke és persze a Magyar Nemzeti Bank is lelkesen részt vesz az euró körüli mítoszépítésben.

Miért lenne mítosz? Nem érdekünk teljesíteni a maastrichti kritériumokat: csökkenteni az inflációt, a költségvetési és az államháztartási hiányt?
Nobel-díjas közgazdászok már a hatvanas években kidolgozták a valutaövezethez csatlakozás szakirodalmát. Beszélnek úgynevezett nominálkonvergenciáról – ezek az ön által is említett kritériumok – és reálkonvergenciáról. Utóbbin azt értjük, hogy a csatlakozni kívánó ország gazdasága, munkaerőpiaca, jogrendszere felzárkózzék a valutaövezet struktúrájához.

Tudtommal Brüszszel „csupán” azt követeli meg, hogy csökkenjen a hiány, mérséklődjék az infláció.
Tévedés. Brüsszel nyolc éve szajkózza, hogy a gazdaság felzárkózása – tehát a reálkonvergencia – nélkül nem enged be minket az euróövezetbe. A magyar GDP, vagyis az egy főre jutó nemzeti össztermék az uniós átlag mindössze 53 százaléka: egy átlag magyar feleannyi értéket állít elő, mint mondjuk egy berlini. A mai napig virulnak nálunk a szocializmus gazdasági mechanizmusai, csak rájuk ragasztottuk a piacgazdaság címkéjét. A magyar GDP jelentős részét a multik termelik. Tőlük eltekintve a magyar gazdaság gyakorlatilag az, ami volt. Politikusaink arról szónokolnak, hogy 3 százalék alá kell szorítani az inflációt, miközben a felzárkózás folyamata önmagában plusz évi 2-3 százalék pénzromlást generál.

Vagyis ha teljesítjük a maastrichti feltételeket, lemondunk a felzárkózásról, következésképpen nem lesz eurónk. Viszont ha nem teljesítjük, akkor meg azért nem lesz eurónk. Ez nem hangzik jól.
Nem.

Mi van, ha csatlakozunk az eurózónához, és a közösségi valutával a zsebünkben próbáljuk közelíteni az EU-átlagot?
Úgy járnánk, mint a németek az újraegyesítéssel: a nyugatnémet gazdaság kis híján belerokkant a keletnémetek „befogadásába”, a „demokratikus” márka egy az egyben való átváltásába. Ráadásul bennünket nem fog megmenteni a „gazdag nyugati testvér”.

Az uniós valuta nemcsak gazdasági, hanem politikai, lélektani kérdés is. Brüsszel megteheti, hogy nem ad eurót, miután bevitt minket az EU-ba, és multijai elfoglalták az új csatlakozók által kínált piacot?
Meg is teszi. Mert ismeri a német példát, és tudja, hogy annak idején a görög és a portugál gazdaságnak is ártott a korai euró. Addig magyarázza, amíg meg nem értjük: „Méreg nektek az euró! Ha felkészületlenül vezetitek be, leáll a felzárkózás, és kezelhetetlen társadalmi feszültségek gerjednek, ami már az egész unióra kihat. Ebből nem kérünk, és te se kérj.”

Ön szerint mikor lesz eurónk?
Az európai jegybank idén publikált tanulmánya 2025-re várja, hogy a magyarok, a csehek, a szlovákok és a lengyelek „megérnek” a közös valutára.

2025?
2025. Ha egyáltalán.

Mikorra várja, hogy a magyar gazdaság bedől, vagyis fizetésképtelenné válik?
Öt éven belül. A napokban bejelentett 1 százalékos GDP-növekedés az EU legalacsonyabbja, ráadásul az infláció rosszabb még a vártnál is. Ezek azt mutatják, hogy a termelés növekedéséhez szükséges képzett munkaerő kimerült, a fogyasztásra alapozott növekedés pedig a megszorítások következtében beszűkült.

Na de, most jön 7000 milliárd forint az EU-tól az Új Magyarország Fejlesztési Tervre.
Sok pénz, amelyet a politika szétszór majd a kapcsolati hálók mentén, bármelyik oldal van is hatalmon. Lesz egy enyhe „jóérzési periódus” 2009-ben, kell az a választások előtt, de amikor a pénz elúszik, nincs tovább – a gazdaság növekedéséhez szükséges tényezőket az Új Magyarország Fejlesztési Terv sem építi fel.

Mi jön a bedőlés után?
A jelenlegi gazdasági, kulturális, szellemi, oktatási, politikai elit végképp elveszíti hitelességét, eltűnik a színről, s jön az új elit.

Honnan?
Európából.

Keresztes lovagok 2.?
Akár… Az EU hatalomra segíti majd azt a társaságot, amely hűségesen végrehajtja Brüsszel utasításait.

Már a jelenlegi kormányt is EU-szolgalelkűséggel vádolja a jobboldal.
Sajnos alaptalanul. Brüsszel megmondja, mit kellene tennünk, s mi nem hallgatunk rá. Kiváló barátom, Romano Prodi olasz kormányfő – én voltam az esküvői tanúja – meséli nekem, ahányszor csak találkozunk, hogy a magyarok mindig mindent jobban tudnak, és mennek a maguk feje után. Nehéz velünk.